Van az a pillanat, amikor az ember ránéz a kertjére, és rájön, hogy valójában még mindig úgy gondolkodik róla, mint egy táblás füzet lapjáról. Ide a paradicsom, oda a hagyma, amoda a ribizli, és a végén minden szépen egymás mellé kerül, mint egy rendes zöldséges névsor. Az élelem-erdő gondolata viszont pont ezt a szemléletet fordítja ki. Nem egymás mellé pakolja a növényeket, hanem egymás fölé, egymás közé, egymás ritmusára.