Régen én voltam az, aki utoljára hagyta el a táncparkettet, akinek minden asztaltársaságnál volt egy jó sztorija, és aki számára a magány nem választás, hanem elkerülendő büntetés volt. Az identitásom részévé vált az „extrovertált” bélyeg; büszkén viseltem a társasági pillangó szárnyait, és el sem tudtam képzelni, hogy a világot másképp is lehet szemlélni, mint egy folyamatosan lüktető, színes kavalkádot. Aztán telt az idő, és a harsány színek lassan pasztellbe fordultak.