A sertéskarajnak rossz híre van, és teljesen érthető okból: a legtöbben halálra sütik. Pedig pont fordítva kéne. A jó karaj kívül sötét, ropogós kérgű, belül még épphogy rózsaszín és csurom szaftos, és amikor belevágsz, a húslé nem fut szét a deszkán, hanem ott marad, ahol a helye van. A titok nem bonyolult: szobahőmérsékletű hús, bátor fűszerezés, forró rács és egy maghőmérő, ami megmondja, mikor van vége. Ennyi. A többit a tűz elintézi.