„…Én is annak a babája vagyok, / Aki nékem egész héten csókot adott, / Kék a kökény, recece, ha megérik, fekete, / Én utánam barna legény ne gyere.” magyar nóta jutott az eszembe, amelynek szövegírója Kóródi Gyula, zeneszerzője pedig Koczka Géza, amikor a zalaszentmihályfai faluvégen megpillantottam egy hatalmas kökénybokrot roskadásig rakott terméssel. A bogyók zöme még ép volt, többségük feketére érett, de még nem vesztették el kékes harmatukat sem. Azonnal megkóstoltam egy szemet, íze édeskésen fanyar, de már kellemesen jó volt. Nemrég láttam egy dokumentumfilmet, amelyben az angol, francia kastélyt megmentő tulajdonos, a kökénybokrok termését összegyűjtötte, erjesztette és lepárolta. Isteni gyógy eszenciát főzött belőle.