Régebben afféle hüvelykujjszabály volt, hogy a háborúk már kirobbanásuk előtt eldőltek, maga a fizikai küzdelem csak arra szolgált, hogy az erősebb kutya – fogalmazzunk szépen – izomból intézményesítse, hogy akkor ő lesz felül. Így volt ez sokáig a politikával is: a választások jobbára szentesítették, hogy melyik erő mögött volt eleve nagyobb kapcsolati-szellemi-gazdasági tőke, államigazgatási khm… potencia. Aztán jött a közösségi média. A tudás remélt, fennkölt szétáradása helyett a netes platformok egyfajta tudomány- és civilizációellenes forradalmat hoztak, a frusztrált, gyűlölködő, alulképzett, egyszóval a dühös kisember örömmel fedezte fel, hogy az otthon, magában fortyogó vak tehetetlensége a neten tömegerő, majd jöttek a dizájnszemüveges Orbán Balázs-szerű spindoktorok, politikai menedzserek és különféle antiszociális személyiségzavarral küzdő pszeudopolitikusok, akik támadó ékké formálták az indulatot. Első körben megszületett az Új Jobboldal, annak is igazi élharcosa lett a...