November vége volt, az a fajta csontig hatoló hideg este, amikor az ember a takaró alá bújva próbálja kizárni a világot. Eszter a kanapén ült egy kihűlt teával, könnyeivel küszködve. Pontosan két éve veszítette el édesanyját. Ilyenkor mindig volt egy rituáléja: felhívta a régi telefonszámot, csak hogy a vonal bontása előtt még egyszer hallhassa a meleg hangot a rögzítőn: „Most nem érek rá, de hagyj üzenetet, puszillak!”