Fülöp Gábor műterme első pillantásra egy elhagyatott csernobili fogorvosi rendelőre emlékeztet. Az indusztriális környezetben száll a por, mindenhol farönkök, tömbök, készülő és elkészült munkák sorakoznak. A szemem először egy falevélen akad meg. Olyan finoman erezett, hogy egy pillanatra valódi levélnek tűnik, pedig ez is fából van, egy készülő mű része. „Hát, csak úgy kifaragtam” – mondja az alkotó a lehető legnagyobb természetességgel. Ebben a félmondatban pedig valahogy benne van az egész alkotói attitűdje: az anyaghoz való türelem, a forma iránti elkötelezettség és az a különös képesség, amellyel a nehéz, tömör fából is képes valami könnyedet, törékenyet és szinte lélegzőt előhívni.