Nem lepődtünk meg például azon, hogy a Szerbiában élő magyarság lélekszáma a legsötétebb becsléseknél is nagyobb arányban csökkent, csupán aggaszt bennünket, akik elfogadjuk, sőt a családunkat is úgy irányítottuk, hogy ez a hazánk, itt akarunk élni, tanulni, dolgozni. Nem „büszke őrkutyákként”, hanem egyenlő polgárként és független közösségként, megbecsült munkából, megértésben és nyugalomban. Nem a maroknyira zsugorodott magyarságot magáénak akaró elit mindent eluraló patronátusa alatt, amely a „szülőföldön maradás és boldogulás“ meg az elvbarátok ölébe lapátolt sokszázezer euró hamiskás fényében nem érez felelősséget a népesség ilyen drasztikus csökkenése miatt. Honnan is érezne, amikor sziklaszilárdan és teljes mellszélességgel áll amögött a hatalmi törekvés mögött, amely a kisebbségi közösségek felhígításában és ütemes elszórványosításában máris jelentős „eredményeket“ mutathat fel?