Az empátia nem fizetőeszköz. És mégis: mi adjuk a legtöbbet, miközben mi magunk vagyunk a leginkább ráutalva arra, hogy valaki észrevegyen. Emlékszel arra a barátnődre a gimnáziumban, aki mindenkihez odament, aki sírt? Aki mindig tudta, mit mondjon? Aki soha nem ítélkezett, aki meghallgatott, aki jelen volt? Emlékszel, hogy néha éjfélkor is hívták, mert épp szakított valakivel, és te ott ültél a telefon mellett, bólogattál, simogattad a hangoddal?