Tizenhét éves volt a fiam, amikor először mondta rám azt, hogy „anya, te mindig feszült vagy”. Nem kiabálva, nem szemrehányóan. Inkább tárgyilagosan, mintha egy időjárás-jelentést közölne. Ott állt a konyhában, a hűtő ajtajának támaszkodva, és én hirtelen úgy éreztem magam, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt.