Dédnagyapám minden nyár elején elővett egy hatalmas, öblös üveget. A veranda kisasztalára állította, és szépen belerakosgatta a frissen szedett eperszemeket. Pipiskedve értem fel az asztalt, néztem, ahogyan megszórja vastagon cukorral, aztán valami aranyszínűt öntött rá egy üvegből. Letakarta egy kistányérral. Nem szabad gyereknek hozzányúlni – mondta –, csak nézni. Néztem is minden nap, mert délelőtt éppen odasütött, és olyan jó volt látni, ahogyan napról napra kevesebb lesz benne a cukor. Eltűnt!