Kérlelhetetlenül felriaszt a hajnal,emlékeim nyúlüregébe zuhanok.Az egyetlen bezárt ajtónBoldog pillanatok felirat.De azokra már nem emlékszem,nem emlékszem, hogyannéztünk először egymás szemébe,és arra sem, amikor utoljára.A kulcsok hiába kiabálnak a zsebemben,meg sem próbálok bejutni velük.A többi ajtón más-más jelzés,ma az Elszalasztott lehetőségektermében találom magam.Az asztalon száraz sütemény.Egyél meg, áll a cetlin.Volt, hogy mohón haraptam,bevettem minden hazugságodat,de mire megemésztettem,elértem a plafont.Már nem bánt a mosolyod,a teáscsésze pereména másik nő rúzsa,a múlt dühödt kártyakatonáimost először mozdulatlanok.Ma én festem vörösre a fehér rózsákat,nem kések le veled az életemről.Reggel hétre elkészülök,ablaknyitásra éppen odaérek,és a pult mögött ülő nőunott hernyóarcába motyogok valamit.Odanyújtom a papírt, hogy véglegátírják a lakcímkártyámat.