A Gyöngyhajú lány azok közé a dalok közé tartozik, amelyekről az ember néha azt gondolja: túl jól ismerem. Ez veszélyes állapot. Ami túl sokszor szól esküvőn, rádióban, nosztalgiaműsorban, családi autóban, az könnyen elveszítheti az arcát. Csupasz dallam lehet belőle. Háttérzaj. Vagy éppen közös magyar zenei tapéta. Aztán egyszer valaki elindítja jó hangon, jó pillanatban, és kiderül, hogy ez a dal még mindig nagyobb, mint a belőle készült emlék. De az Omega itt nem egyszerű slágert írt. Mítoszt. Írta: Barna Krisztián A dal első ereje az, hogy nagyon egyszerűnek meri mutatni magát. Jön egy lány, gyöngyhajjal, valahonnan a mese és a rockszínpad közötti füstös félhomályból. Nem magyarázza túl magát. Nem mondja el, pontosan ki ő, honnan jön, mit akar. Inkább úgy jelenik meg, mint egy régi álom, amelyre az ember nem emlékszik rendesen, mégis tudja, hogy fontos volt. Ez csak pszichológia, legyinthetnénk. Csakhogy a Gyöngyhajú lányra nem nagyon lehet legyinteni. A dal nem történetet mesél...