Hofi Gézát könnyű félretenni a vasárnapi ebéd utánra. Elindul egy régi felvétel, a családban valaki már előre nevet, mert tudja, mi jön. A fotelben moccan a váll. A tányéron ott marad egy villa. A képernyőn egy ember áll, mikrofon, zakó, kissé előredőlő test. Nem szaladgál. Nem harsog. Nem könyörög figyelemért. Mégis, ebben a pillanatban, ha valakit kényszerítenének, akkor sem tudná levenni róla a tekintetét. Aztán mond egy mondatot, és a szoba hirtelen megérti, hogy itt nem egyszerűen kabaré megy. Valaki éppen szétszereli a kort, amelyben él. Írta: Barna Krisztián A Hofi nevű jelenséget sokan nosztalgiából szeretik. Ez persze érthető, de elég kevés. A nosztalgia szereti puhára főzni az emlékezetet. A régi tévét, a szilveszteri kabarét, a családi nevetést, a magnókazettát, a bakelitet, a mondatokat, amelyeket még ma is utánamond valaki a konyhában. Csakhogy Hofi színpadán nem puha világ állt. Kádár-kor volt. Engedélyek, jelzések, félmondatok, határok, besúgástól nedves levegő. Egy o...