Elképzelem az utolsó képkockákat. A vonatutat Aveiróba, a buszozást, majd hajózást Praia de São Jacintóra, a várakozás perceit, amíg estére kiürül a part. Fejben számolok. Két hónapja nem szedem a gyógyszereket, ennyitől talán kellően bódult leszek. Legutóbb nem tudom, mennyit vettem be, egy üveg borral kísérve, amikor tizennégy órát aludtam, nehezen keltem. Ezt az állapotot kell felsokszoroznom. Ájulásig. Előtte majd sétálok a homokos dűnék között, közben csak három mozdulatot kell ismételnem folyamatosan.Szájba rak. Ráiszik. Megy tovább.Csukott szemmel fekszem tovább, és hagyom, hogy rám boruljon a reggel. Nem tudok elbújni előle. Megpróbáltam, de bekúszik a paplan alá is. Bezzeg a gyerekek, ha becsukják a szemüket, azt hiszik, őket sem látja senki! Én is láthatatlan akarok lenni. De csörög az óra. Kint még sötét van. Bent sötétebb. Csak három mozdulat kellene.Jobb láb az ágy szélére húz, bal láb mellé zár, kézzel feltolom magam. És már kint is vagyok. Legalább az ágyból.Nem megy....