(Lírai dekódolás) Ez a vers nem hosszú, de ítél. A Huszt nem simogatja a nemzeti önérzetet, (lejjebb olvasható) hanem odavisz a romok közé, és megvárja, míg végre elhallgatsz. Ott állsz a düledék mellett, fölötted hold, körülötted csend, és minden készen állna egy szép, bús, magyar merengésre. Kölcsey azonban nem hagyja. Felépíti a hangulatot, aztán kirántja alólad a széket. Ez benne a nagy fegyelem. Előbb odacsábít a múlt romjaihoz, hogy azt hidd, most jön majd a szokásos nemzeti mélabú. Régi dicsőség, elveszett nagyság, sóhaj a kövek fölött. Aztán megszólal a rémalak, és szinte megvetően kérdez vissza: mit ér itt epedni. Mit ér a rom tetején visszamerengeni a régi kor árnya felé. Vagyis Kölcsey nem a múlt szeretetét támadja, hanem a múltban való kényelmes dagonyázást. Ez nagyon nem ugyanaz. A cikk szerzőjének verseskötete itt érhető el. A Huszt egyik legnagyobb ereje, hogy rövidsége ellenére tökéletes dramaturgiája van. Először látvány, majd atmoszféra. Aztán jelenés. A végén pedi...