Fészkelődik a természet. Furcsa szó ez, hiszen fészkelődni az ember olyankor szokott, ha valami nem egészen komfortos, vagyis kényelmetlen, mi több, már-már kínos. Ha túl sokáig tart egy beszéd, ha a szónok szájából nyál fröcsög, ha orvosi váróterem előtt kell ücsörögni hosszasan, ha alig várjuk, hogy vége legyen már egy rossz darabnak, mozielőadásnak. S persze akkor is, ha kényelmetlen a nadrág, túl szoros a harisnya. Nem kell túl nagy nyelvészeti alapképzés, hogy arra következtessünk: ez a meglehetősen sokszínű érzést kifejező ige a fészek vagy a fészekrakás szóból eredhet. Aki először kitalálta, bizonyára hosszan nézte végig, miként varázsol pár szál apró fűszálból, elejtett tollpihéből, megszáradt fűcsomóból puha és meleg otthont egy madár, és azt is, milyen alapossággal építenek szabályos, mértani pontosságú fordított kúpot otthonos, szalmából összeigazgatott gödröt, ahová a tojásokat később elhelyezni fogják.