Régen, amikor fiatal voltam és meglátogattam a nagymamámat a budaörsi kertes házában, órákig elücsörögtem a konyhában, bámulva kifelé az ablakon, lesve a piciny madarakat, akik meglátogatták az etetőt. A zöld vaskapu és a felfuttatott rózsaalagút után egy kis fedett rész következett, ahol a nagymamám kialakított egy kis etető rendszert a szárnyas barátainak. Október végén rakott ki először ennivalót a szárnyasoknak és egészen tavasz elejéig etette őket. Mindig félrerakott ezt-azt nekik a maradékból, de magokat és szalonnabőrkét is szórt az ételükbe. Jártak oda mindenféle népek: verebek, rigók, barázdabillegetők és kis kékcinkék (cinegék) is. A madaraknak mindig volt egy érkezési ritmusa. Általában délelőtt, ebédidőben és estefelé is tiszteletüket tették a kajáldánál. Jöttek, csipogtak, csiviteltek, olykor perlekedtek egymással, de végül mindenkinek jutott betevő falat. Mindig csodálattal figyeltem a röptüket.