Idejét sem tudom már, hogy mikor volt nálam utoljára olyan tesztautó, aminél térdre borultam a család előtt egy hétvégi reggelen, hogy azt kérjem: hagyj kapjak kimenőt. Ezt az autót el kell vinnem vezetni! Egyedül! Nem összekötni egy család látogatást vagy nagy bevásárlást egy izgalmasabb útszakasszal. Nekem üres autó kell, egy üres és kanyargós útszakasszal. Ugyanis az Alfa Romeo Giulia hívogat. Az első pillanattól kezdve, ahogy meglátod a vonalait. Vannak az autók és van a Giulia. Ott fénylik a kocsisorban finoman folyó vonalaival, és korunk talán legszebb szedán formájával. Egy formával, ami lassan kikopik, pedig mennyi, de mennyi méltóságot és komolyságot képvisel. És akkor még nem is vetted észre a mélyfekete diffúzorát, benne két öblös kipufogóvéggel, vagy a szélesen kiálló kerekeit, amikhez finoman ívelt vonalakkal szűkítették be a szoknyákat, hogy még inkább hassanak az érzékeidre, és még szélesebbé, vadabbá, sportosabbá tegyék a szemnek. Na ekkor görbül meg a szád és mondja...