Átlagember szemével nehezen elképzelhető az a fajta szegénység és kiszolgáltatottság, amelyben egyes borsodi, zalai, baranyai kis falvak lakói élnek. Más egy villanásra, sőt akár egy dokumentumfilm erejéig betekinteni az ottani családok életébe, kicsit talán szégyellve is a megkönnyebbült sóhajt: „De jó, hogy nekem más sors jutott!” Ilyenkor pár percre talán eltörpülnek a saját gondjaink, hisz meleg a lakás, a hűtőben van vaj és felvágott, s tán a nyári nyaralást is épp tervezgetjük a konyhaasztalnál. Ehhez képest „amott” még ajtó sincs a házon, a padló döngölt, a bablevesbe meg egy kiló lisztből kell csipetkét szaggatni, hogy jóllakjon mindenki. Még annak is örülünk ilyenkor, ha a gyerek huszadjára hozza elénk a matekházit, és századik nekifutásra is belebakizik az Anyám tyúkjába: kivételesen nem idegeskedünk, megsimogatjuk a buksiját, fényes jövőt álmodunk neki, és boldog életet.