Láthatatlan iránytű A Tanú című film nem azért él még mindig, mert idézhető. Hanem azért, mert túl pontos. Túl jól ismeri azt a magyar pillanatot, amikor az ember még tudja, hogy valami nincs rendben, de már érzi azt is, hogy kényelmesebb lenne nem tudni róla. Vagy legalább nem kimondani. Vagy legalább nem pont most kimondani. És itt kezdődik Pelikán elvtárs igazi tragédiája. Nem ott, hogy buta. Nem ott, hogy gyáva. Hanem ott, hogy fokozatosan hozzászokik ahhoz, hogy helyette mások döntsenek. A végén pedig már csak annyi dolga marad, hogy alkalmazkodjon a saját alkalmazkodásához. Ezért jó most elővenni A Tanút. Nem azért, mert választás előtt mindenki politikai szemüvegben olvas. Hanem azért, mert ez a film pontosan arról szól, mi történik az emberrel, amikor a politika már nem csak a hírekben van, hanem bemászik a beidegződésekbe. A hanghordozásába. A gyomrokba. A nevetésébe, és két nevetés közti csöndbe. És ettől a pillanattól kezdve már nem az a fő kérdés, hogy ki, mit gondol. Ha...