Nyolcadikig megúsztam az életemet eldöntő vizsgákat. Anyámék hívták így, ha nem is szó szerint azokat megmérettetéseket, ahol eldőlt, hogy hol, milyen szakon, milyen iskolában folytatom a tanulmányaimat. Hetedikben kaptam magam mellé először magántanárt románból. Ebből álltam a legrosszabbul: képtelen voltam felfogni a kacifántos nyelvtant, és ma is enyhén életidegennek tartom, hogy a predikátumok (állítmányok) mibenlétét kellett boncolgatni odabent, miközben mindenem focizni vágyott volna a szép, tavaszi napsütésben. Ezen órák alatt egyébként az esőt is szép, tavaszi napsütésnek éreztem, mert a gyermeki fantázia sok mindenre képes, csak a rejtett predikátumok megtalálására nem.