A pécsi női kosárlabda aranykorában tele volt a Lauber, ezrek jártak szurkolni a lányoknak, hogy aztán a szezon végén a Széchenyi téren ünnepeljék meg a közösen elért diadalt, ami rendszerint aranyérem, díszes, hatalmas serleg formájában öltött testet. Csodás korszak volt ez, akik átélték, azok számára felejthetetlen. Egyvalami hiányzott csak egy ideig: egy közös dal. Egy himnusz. Ami összekapcsolja a csapatot, a szurkolókat, az egész várost, amit lehet énekelni, üvölteni a meccseken, vagy éppen azok után a pécsi utcákon, tereken. A legautentikusabb forrásból meg is érkezett a megoldás, az imádott helyi srácokból álló együttes, a Kispál és a Borz megírta azt a számot, aminek a szövege, a dallama húsz-huszonöt év múlva is ott van a fejekben, ott cseng a fülünkben. „Az nem lehet soha”… – hogy ezt elfelejtsük. De mégis, hogyan született ez a dal, kérdeztük Lovasi Andrástól. – A szurkolóknak voltak saját rigmusaik, de Rátgéber Laci mondta, hogy kellene egy saját dal, egy himnusz a csapa...