Elviselhetetlen a zaj.– Tönkrement a légkondi – sóhajtom.A doki abbahagyja az infúziós tasak pöcögtetését, rám néz. Látom rajta, baj van. Szégyenlősen összébb húzom magam a takaró alatt.– Nem én tettem tönkre – védekezem, és meghalok.– Szar ügy. – A hangra riadtan oldalra libbenek. Apám zsebre tett kézzel lebeg a neonlámpa alatt, kíváncsian figyeli az ágyam körül rohangáló orvosokat.– Infarktust ne kapj! – Jót röhög a saját viccén.Fintorgok, lenézek a testemre. Hetek óta most látom magam először. Sovány vagyok, izzadt, sötét hajam koponyámra tapad. Ötvennek nézek ki. Harmincnyolc vagyok.– Te, apa… – Bátortalan a hangom.– Na, mi van?– Neked nem az alagút végén kellene várnod?Vállat von. Ilyen az apám. Köp a konvenciókra.Félek a sötétben, most mégsem zavar. Azt képzelem, hogy tini nindzsa teknőc vagyok, az alagút a csatorna, amiben élek. Apám Szecska mester. Tetszik a csend, a feketeség, zavar, amikor ott találom magam a fényességben. Sötétben jobban láttam.– Ez lenne az? – kérdezem a...