A Bresics kávéház teraszán ültem kora délután, amikor megjelent az asztalomnál a Pasas. Morgott valamit, hogy jó napot kívánok, és tartotta a kezét. Fel sem néztem, csak vártam, hogy eltűnjön. Ilyenkor nincs nagy forgalom, csak hozzám hasonló értelmiségi fazonok meg nyugdíjasok ülnek be egy kávéra. Csak így emlegettük, hogy Pasas, azt a hajléktalankülsejű, középkorú férfit, akit egyre gyakrabban láttuk a környéken, mutogattunk rá, hogy nézd már, megint itt a Pasas. Nem vagyunk előkelő környék, a Németvölgy éppenséggel nem über-Buda, de azért, azt mondanám, finom, disztingvált, errefelé a fiatalok nem kocsmáztak és nem autóversenyeztek hajnalig. Itt laktam egész életemben, a sajátomnak is éreztem, ezért is zavart, úgy néztem rá, mint egy betolakodóra, aki otthonosan jött-ment a zsíros télikabátjában, egy rongyos hátizsákkal, simán odalépett mindenkihez, akit kiszemelt, és hát most engem szemelt ki, és csak állt az asztalomnál, és nem mozdult. Hetvenéves vagyok, sokoldalú, harcedzett ...