Száz éve volt: 1923 májusának harmadik hétvégéjén a magyar irodalom nagyjai Szegeden adtak egymásnak találkozót. Költői matinéra jöttek, barátjukat, Juhász Gyulát köszöntötték alkotói jubileumán. Épp pünkösdkor – a szakrális ünnep meg a hitben élő ember ugyancsak passzoltak egymáshoz. És micsoda meglepetés várta a vendégeket! Kis híján szétfeszítette a tömeg a Belvárosi Mozit. De volt egy másik hasonlóan jeles nap is a költő életében. Ugorjunk vissza negyedszázadot. A szegedi piaristák diákja felüti a városi lap pünkösdi számát. Megremeg: a Napló egyik oldalán ott a neve és a saját verse. Az addigi egyetlen, amit kinyomtatva lát. Ez volt a hivatásépítmény első téglája. Ezzel indult egy költői életút, keservesen nehéz magánéletbe ágyazva: hiperérzékenység, stabilitáshiány, szeretetvágy. Az önkép gyakran megbillent, szerencsére a helyrepofozásában mindig segítettek a barátok. Kivált két kivételes nagyság –