Ismerős az érzés, amikor a nyolcórás munkaidő végén úgy vonszolod haza magad, mintha egész nap fát hasogattál volna, pedig valójában szinte semmi érdemlegeset nem csináltál? Amikor a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan oszd be a semmittevést és hogyan bámulj úgy a monitorra, mintha épp a világot mentenéd meg?