Azt hiszem, mindenki – aki nem utál mindent csak úgy sportból – egyetért abban, hogy a naplemente gyönyörű. Objektíven. De az is előfordul, hogy nem a hála vagy a rácsodálkozás érzése kúszik be a szívembe ilyenkor, hanem valami egészen más: nehezen megfogalmazható szomorúság, nyugtalanság és valami halvány szorongás keveréke. Én ezt a fura érzést csak úgy hívom: „napnyugta-szorongás”. És, mint kiderült, ezzel nem vagyok egyedül.