Sokszor jutnak eszembe az első sétánk lépései saját kertünkben, de a legélesebben az erőteljes hangra emlékszem, ami életem párjából tört elő akkor: „Na azt már nem!” Néztem őt, próbáltam beférkőzni a gondolataiba, miközben azt kérdeztem magamtól, meddig mehetek még el? Mást akartunk. Bennem továbbra is dolgozott az önállósult dac, ő pedig nem tűrt ellentmondást. Így maradtak meg a diófák.