Négy-öt éve láttam először Castrót.Akkor még nem sejtettem… Egy házi-buliban. Valahol a külvárosban.A küszöb jó oldalán akkor mégén álltam veled. Tág blendével egy-más részleteire zoomoltunk, dúlta rózsaszín robotika. A semmibőltermett ott, baljában füstölgő joint.Táncolni akart, te igent mondtál.Másodpercnyi fókuszváltás: az őrészleteit vetted figyelembe:Castro-szakáll, Rákosi-haj, susogósnagymellény, füves lehelet. Akkormég nem sejtettem, inkább nem akar-tam tudni, hogy ma újra látom őta Billy’sben veled. Egy karnyújtás-nyira ültök. Beszélgettek. Szeretnémtudni, hogy miről, de a zene, aröhögés, a korsók koccanásakörülöttünk hangszigetelővákuumcsomagolás. Nincs is közömhozzá. Köztünk ott a küszöb, az egyéve meghúzott végleges határ.Te az egyik, én a másik oldalán.Egy évbe telt, hogy megtaláljam amegfelelő igei személyragot:nem rontottad, és nem is rontottuk,(mintha a hibapontjaink egálbanállnának, vagy egyenesen, fordítottan,vagy bárhogyan is aránylanának),egyedül én rontottam el, ...