1498-at írunk, a helyszín Milánó. A városállam hercegének szolgálatában álló Leonardo da Vinci gondterhelt, egyben fürkész arccal rója a város utcáit. Hosszú-hosszú ideje be kellett volna már fejeznie a Santa Maria delle Grazie kolostor reflektóriumának falára ígért, Az utolsó vacsora című festményét – de az istenért nem sikerül! (sic!) A Megváltó és tanítványainak asztaltársaságát nem veszi félvállról: „naphosszat követek egy-egy embert, akinek álla, homloka, haja vagy szakálla magára vonja a figyelmemet; követem, ahová csak megy, lényét és természetét kiismerendő, hogy azután róla mintázzam meg Jakabomat, Simon Péteremet vagy valaki mást a tizenkettő közül”. Júdás fejének modelljére vadászik leginkább – mindezidáig sikertelenül. Leonardo elképzelése szerint ugyanis Krisztus árulójának bűne „a büszkeség, amely saját szeretetének elárulására bírta”. Nemsokára azonban szerencséje lesz, ráakad a keresett vétkesre, aki oly annyira túlságosan szeretett valakit, hogy azt már nem tűrhette...