Augusztus vége volt, az a fajta délután, amikor a hőség már lomhán ül rá a szobákra, és az ember csak azért mozog, mert muszáj. Anyámmal ketten pakoltuk ki a nagymamám szekrényeit, három héttel a temetés után. Volt benne valami furcsán gyakorlatias dolog, hogy a gyász közepén cipődobozokat kell bontogatni, és eldönteni, mi kerüljön a Vöröskeresztnek, mi a kukába, és mi az, amit soha senki nem fog kidobni, csak ki tudja, miért.