1Nem azért, mert őszi falevélként libeg az egyedüllét,Nem azért, mert sorsomat az egyedüllét lengi körbe,Nem azért, mertszerelmesem, aMagányosságÜl az ölembe és hallgat a nem tudhatni miről,Nem azért, mert elviselhetetlenül szomorú a szeme,Melyben szállnak a darvak, mintha az őszi égbolton,És mert csak csöndben, hogyne halljam,sírdogált az éjjel, És hogy a fájdalomtól véresre harapta ajkát,Nem azért, mert reggelcsendben összeszedi a holmiját,Átnézi körben a szobát, hogy itt mit felejtett,Nem azért, mert már őmaga sem bírja tovább a magányt,És mert még ő maga is itt, a magányban hagy engem –Nem azért!..2– Hanem miért? – kérdezem némán, emlékezni próbálván:miért?És hangtalan emlékkéntÚsztam át a rácson A börtönbe,Fojtogató testének fogságába…Óh, hogy csábított! Mennyire sóvárgott! Az volt a vágya, Hogy maradjak vele, hogy szeressek belé!...Míg velem bolondult meg ő a börtön pincéjében,Mint kígyó a tojásban, szerelemben megérett a gyűlölet,S én beengedtem a gyűlöletet sötét bugyraimba....