Egy nehéz nap délutánja. Feküdtem az ágyon, mint Demjén Ferenc egyik régi slágerében, de nem vágytam messzire, ahogy a szebb napokat látott zenész, inkább a saját fejemben kotorásztam, mert annyira emlékeztetett valamire, amit épp megláttam az apjával játszó fiamon, akihez közel is voltam, de közben messze, annyira legalábbis, hogy viszonylagos nyugalomban és kellő távolságból figyelhessem meg, ahogy sosem lehetséges, ha épp a karomban fekszik vagy a hasamon ugrál, vagy mondjuk mesét olvasok neki.