David Lynch a Straight story – Az igaz történettel leleplezte önmagát: a posztmodernizmust a mainstreambe átvivő rendezőtársakhoz képest (Tarantino, Coen-testvérek, Lanthimos, Todd Solondz...) messze ő a leghumanistább, a legéletigenlőbb, a legkevésbé cinikus. Nem mindent kifigurázó mizantróp bölcsész, hanem joviális, álmodozó művészlélek, aki ugyan tisztában van a világ értelmetlenségével, durvaságával és embertelenségével (és nem átall minden alkalmat megragadni, hogy hangot is adjon ebbéli meggyőződésének – jelen filmünket is beleértve), de ennek ellenére hiszi, hogy az ember nem csak kiröhögni való lény. Olyan elhasznált és kiforgatott szavaknak, mint a szépség igenis van értelme, a részvét még létezhet autentikus formájában, és vannak vagy legalábbis lehetnek még felhőtlen, a társadalom által nem megmérgezett emberi kapcsolatok.