Anita szeme kérdőn villan rám, amint a nő az ötévesforma kisfiú kezét fogva belép a liftbe. Finom fejbiccentéssel jelzem, hogy igen, ők… Anita sziasztokkal köszön oda, hisz nagyjából egyidősek lehetnek a divatosan öltözött, barna hajú nővel, a gyereke meg a mi Vivinkkel, én egy kézcsókomat érzek illendőnek. Kérdezem, hogy a mínusz egy jó-e, nem néz ránk, lesütött szemmel mondja, eggyel lejjebb. Ezt, gondolom, köszönésnek is szánta, mert utána a kisfiú dzsekijén kezdi el igazgatni a kapucnit. Vivi megnyomja azt a gombot is, élvezi, hogy már ismeri ezeket a számokat. Büszkén pillant a kisfiúra, de ő merev arccal bámul a cipőjére. Meglepő lenne, ha Anita itt befejezné, gondolom, és csak azon izgulok, hogy a tegnapi dühét félre tudja tenni. Kis hallgatás után, mikor már majdnem leérünk a mínusz egyre, kedvesen annyit kérdez, ugye, ti laktok alattunk? A nő most néz ránk először, illetve csak Anitára. Bólint. Nem egészen két hete, hogy az alattunk megürült lakásba új lakók költöztek. Én d...