A stáblista láttán ismét büszkék lehetünk kicsit: elképesztő látni, hogy az év leglátványosabb filmje mögött mennyi honfitársunk áll. A Dűne második része jobb, mint az első, de ettől még dagályos és repetitív és nagyon nehéz bárkit találni, akiért tiszta szívvel szurkolhatunk. Messiás-komplexus és elveszett jelentés: Ilyen lett a Dűne második része