Úgy hiszem, a legtöbben ismerünk valakit, akinél előfordul, hogy azt érezzük: valami nem igaz abból, amit mond. Nem feltétlenül nagy dolgokra kell gondolni. Egy túlszínezett történet, egy túl drámai magyarázat, egy újabb és újabb részlet, amely valahogy sosem illeszkedik pontosan az előzőhöz. Az ember először legyint, sőt sokszor kifejezetten magában keresi a hibát: miért olyan rosszindulatú, hogy nem hisz feltétlenül a másik szavának? Aztán szépen lassan rájön, hogy bizony hazugsággal áll szemben. De még ekkor is mentegeti a másikat. Talán csak figyelemre vágyik. Talán szégyelli az igazságot. Talán egyszerűen olyan képet akar mutatni magáról, amelyben gazdagabb, érdekesebb, fontosabb, szerethetőbb vagy sajnálatra méltóbb. De vajon mi történik akkor, ha valaki olyan hazugságspirálba kerül, amely már veszélyes is?