Kopogsz az ajtón, Júlia kikiabál, hogy jöhetsz, bemész, megállsz a kanapé mellett, jobb oldalon, ott van a padlón a jel, pislogj, ha érted, csak viccelek, nehogy nekem megpróbálj pislogni, aztán azt mondod: „Júlia, miért vagy te Júlia?”, na, mondjad, próbáljuk el, kéri a rendező.Az első Júlia csak egy sóhajtás, mélyen a mellkasomból, a második már dühös, minden vezetékemmel átérzem a fájdalmát a tiltott szerelemnek, az igazságtalanságát annak, hogy a származási különbségek elválasztanak minket, vajon Shakespeare sejtette, hogy olyan művet alkot, ami egyszerre halhatatlan és mégis képes újjászületni, micsoda paradoxon ez, mondta a programozóm, és azt is, hogy ma este történelmet írunk, én és az én Júliám, aki a díszlet takarásából izzadt homlokkal pillant felém, és rémületként definiálom az érzelmet, ami a szemében megjelenik, amikor rám néz.A rendező a fejét csóválva korhol, értsem már meg, hogy nincs szükség arra, hogy hangsúlyozzak, ez az egész színházi jelenetnek csúfolt, érzéken...