Mit vár az ember egy Fliegauf Bence-filmtől? A “mi világunk” és a “másvilág” közötti forgóajtóra állított kamerát (ahogy megfogalmazza saját maga érdeklődését egy interjúban)? Szkeccs-szerű történetszövést? Akár tempóbeli lassúságot, akár formanyelvi vagy financiális minimalizmust? (Az elmúlt évtizedben inkább utóbbi.) Atmoszferikus tájképeket? A Jimmy Jaguár ezek mindegyikét tartalmazza, sőt, ilyen értelemben talán ez az eddigi legtisztább Fliegauf mozi. Az embernek azonban mégis hiányérzete marad a végén, mert a hatáskeltés ellen indított hadjárat sajnos magát a filmet is elhatástalanítja.