A magyar költészet talán legszebb metaforája Petőfitől származik: „Oh lassan szállj, és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet!” (Tündérálom). A szókép nemcsak gyönyörű, hanem pontos is: az ember személyes emlékei halálával elenyésznek, addig viszont másra sem vágyik jobban, mint szép élményekre, érzelmekre, amelyekkel vigasztalódhat akkor is, amikor elmúltak már az öröm percei.A közösségeknek is van emlékezete – ezt a szülők, rokonok, ismerősök történetei, az iskola és a média alakítja. Demokratikus társadalmakban az egyéni, családi és a hivatalos emlékezet nem áll konfliktusban egymással. A diktatúrák azonban gyakran élnek a történelemhamisítás eszközével, a hivatalos emlékezetet az egyéninél magasabb rendűnek, az egyedül hitelesként feltüntetve.