Ki vagy Te, szétszálazhatatlan, magával ragadó, lebontott kupolájú üresség, amin keresztül csak valami derengés fogad, rezgő kánikula, darabos levegő? Mi van a bensődben? Mit engedsz keresztül, és hogy jutsz oda hozzám? Mit mondjak, ha végre találkozunk?Előveszi a kenyeret és a bort, kirakja az asztalra. Szürkeség, a nap még nem kelt fel, de Ő már lázasan kutatja az egyetlen dolgot, amihez ért. A derengést. A két napszak közötti időt, ami még nem Az, és már nem Ez, a pillanatot, amit derengésnek hívhatunk. Por szitál, még nem látszik, csak érzi, hogy szellőztetnie kéne. Mondjuk akkor nem látná a porból készült létrát, amin mászik fel a fény, akkor nem látná kísérlete tárgyát. Mögötte mosatlan, rászáradt maradék. Nem igénytelen, de most már két napja nem mosogatott. Lekötötte figyelmét a tavasz, ami hirtelen ragyogású, éles fényekkel lepte meg. Már nem is hitt a tavaszban, de most be kellett látnia, hogy mégiscsak létezik az, aki rügybe borítja a fákat, és megpucolja az ablakait zsen...