Fekete Dísszel és Helénával a budapesti olimpián találkoztam. A kávészínű lány nyolcat mutatott a híd közepén: rasztahaja volt, hosszú combjai.– Nyolc aranyat nyertünk – állapítottam meg.A birkózócsarnok mellett ültünk be egy helyre.– Titanilla vagyok – mondta. – A barátaimnak Fekete Dísz.– Magas vagy, izmos, félvér – dicsértem.– Jól megy a sport – válaszolta. – De a színészetben sem vallok szégyent.Mintha lélegezne valaki a háttérben, jutott eszembe.– Baj van? – kérdeztem.– Baj, az nincs – mondta. – Szeretem az alkoholt és a nemi szerveket, de arra is igényt formálok, hogy jó embernek tartsanak.Az őszinte szavaktól minden megváltozott, de nem a szó szoros értelmében. A hely egy alagútban volt, kettő fényes sugárút metszéspontja alatt. Láttam egy liftet a pult mellett, ami lefelé indult. Hamarosan őszülő halántékú, ötvenes nő szállt ki belőle. Apró kalapot viselt hálóval, szaténkesztyűt és testhezálló fekete nadrágot. Kalapja alól duzzadó konty integetett.– Az alagút alatt is alagút...