Barátom, Bandika már az általános iskola első osztályában is afféle eltévelyedett gyerek volt. Nagy közösségekben biztosan tucatszám fordulnak elő az ilyenek, de a mi kis tízfős falusi osztályunkban igencsak kuriózumnak számított.– Bandika, nem beszélhetsz vissza a tanító néninek, világos?– Nem a lófaszt.Az igazgató bácsinak sem volt nagyobb tekintélye előtte.– Bandika, ha még egyszer labdának nézed a földgömböt, a fülednél fogva lógatlak ki az ablakon.– Majd akkor az apám jól kipicsázza.Mi szégyelltük magunkat helyette.Azért volt a barátom, mert ugyanakkor születtünk, ugyanabban a közben laktunk, és az anyáink unokatestvérek voltak. Kénytelenek voltunk barátok lenni. Pedig nem úgy indult. Én okos kölyök voltam, Bandika hülye. Mi ezt nem tudtuk, anyáink gondolták így. Főleg az enyém. De nekem e besorolás igazságtartalma felől hamarosan kételyeim támadtak.– Bazmeg, te nyíllal lősz vadgalambra? – kérdezte unokatesóm, miután a fűzvesszőből eszkábált íjjal próbáltam madárra lőni. – Csúz...