Sokszor megjövendöltem iskola- és társadalomkritikusként, hogy az oktatási intézmények, a „hivatalos tanulàs” sorra bekövetkező krízisei nyomán magasra csapnak a társadalmi elégedetlenség hullámai, a „különböző bánatok” egységes ördögűző akarattá ércesednek. Fordított Kasszandrának érzem magam: közösségeim, az olvasók elhitték, elfogadták e jóslatokat, együtt vártuk a „szabadulás” ünnepi pillanatát. Ám a híres trójai jósnővel ellentétben e jövendölések rendre falsnak bizonyultak. Minden maradt a régiben. Sőt. Így hát most nem jósolok semmit. Pontosan tudom, hogy pedagógustársaim zöme jóleső érzéssel fogadja majd a kormányrendeletet, mely az egykori géprombolók indulatát megidézve kitiltja az iskolából a mobiltelefonokat. Végre nyugalom lesz. Nincs többé vita a komisz kölkökkel, hogy tegyék a táskájukba az okoseszközöket. Rend, fegyelem lesz az órákon. Jól tudom, volt már ilyen a magyar iskolatörténetben. 1948-ban a kommunista Békés megyei főispán alig egy héttel az iskolák államosít...