A játszótér, ahova még elvihettelek, nincs messze a lakásunktól. Esténként járok oda. Lemegyek a lifttel az ötödik emeletről, kilépek a házból, és balra fordulok. A betonlapok repedéseiben fűcsomók ácsorognak. Átmegyek az úttesten, nincs nagy forgalom. Először a focipálya jön, utána a homokozó. A mászóka köré bokrokat ültettek, feketén merednek az ég felé. Csend van. A csúszda még őrzi az apró farmernadrágok melegét. A hintán azonban már csak a szél lengeti a lábát gyakorlott ügyességgel, de nem hajlong olyan nagy örömmel előre és hátra, ahogy te tetted. Leülök egy padra, hideg alattam. Tudom, hogy fel kellene néznem, hogy lássam a felhők útját, de nem mozdítom a fejem. Hallom, ahogy a fák susognak. Csodálkoznak, hogy mit keresek én itt. Amikor a parkon átmegyek, odaszalad hozzám az a fekete juhászkutya, akitől eleinte mindig megijedtél. Farkát csóválva körbeszaglássza a bokámat, az üzenet egyértelmű. Hiányolja mellettem lépteidet. Tudom, hogy érzi a miérteket, ezért nem csodálkozik...