Az ausztrál szerző Bánat és öröm című kötete éppúgy az őrületbe kergeti az olvasót, mint Marthát a „– – szindróma”, hiszen a nő egész életében sejti, hogy valami nincs vele rendben. Sehol nem érzi magát biztonságban, és miután az apja dolgozószobájában végre átvészelte a kamaszkorát, a dolgok még rosszabbra fordulnak. Martha tizenhét éves kora óta gyógyszert szed, állandóan kiutat keres, aztán jön a megmentő, aki azt is szó nélkül tűri, ha Martha hajszárítóval dobálja. A mentális betegség olyan, akár az időzített bomba, ami bármelyik percben robbanhat, és nemcsak azt temeti maga alá, aki nap mint nap megküzd vele, hanem azokat is, akik körülveszik. A kérdés az, hogy lehet-e így normális életét élni, szeretni valakit és szeretve lenni, és egyáltalán szerelemnek nevezhetjük-e azt, amikor két ember kétségbeesetten kapaszkodik egymásba. Erről szól a Bánat és öröm, amiben a mentális betegséggel küzdő Martha negyvenévesen mégis újradefiniálja az életét.