Az indulásom délutánja volt. Ezek a délutánok mindig tehetetlenül terültek el a hétvége és az autóba ülés között. Valami nagyobba nem kezdhettünk már bele, miközben itt volt előttünk jó pár óra az elnyújtott ébredés után, amit mégiscsak el kellett töltenünk valahogy. Néha kimentünk még a főtérre meginni egy kávét a város egyetlen kávézójában, hogy a mosolyogva újramesélt történeteinkkel nyugtassuk meg egymást: nem ez volt együtt az utolsó hétvégénk. De legtöbbször csak pánikszerűen szorítottuk egymást az ágyon, rettegve a közelgő indulástól, mintha szivacsként szívhatnánk tele magunkat egymásból annyira, hogy maradjon bennünk valami az újratöltekezésig. Valami, amit nem facsarnak ki belőlünk a hétköznapok. Így éltünk akkoriban, hétvégéről hétvégére araszolva, örök, gyanakvást szülő félelemben az elhagyatástól; attól, hogy minden ilyen hétvége csak a vihar előtti csönd.