Talán a Vasárnap olvasói még emlékeznek arra, hogy régebben igencsak szerettem utazni. Valamikor, egy másik világban, a koronavírus-járvány és az ikrek előtt. Nem volt ez olyan régen, de mégis, mintha száz éve lett volna. Még azokban az időkben határoztuk el a férjemmel, hogy ha gyerekünk lesz, akkor se mondunk le az utazásról, csupán átszervezzük kicsit az életünket. Gondoltuk ezt laikusként. Elkezdtük feljegyezni a közeli úti célokat, olyanokat, amelyek kocsival és pici gyerekkel is elérhetőek. Aztán a Gondviselés úgy döntött, hogy két pici babát ad nekünk, nesze nektek, utazzatok így, ha annyira akartok. Hát akarunk. És így adódott, hogy a hat hónapos fiaink már három külföldi országban jártak. Persze, könnyű nekünk, hiszen olyan helyen élünk, ahol maximum másfél óra alatt át tudunk menni három szomszédunkhoz is. De hogyan vágtunk neki? Májusban, a jó idő beköszöntével fogtuk a sátorfánkat, meg a mérhetetlenül sok holminkat, és autóba pattantunk. Arra gondoltunk, a fiúknak teljes...