Mostanában sokszor megállapítom, mennyire hiányzik a gyermekkorom. Hiányzik minden, ami akkor voltam és akartam lenni, amit akkor éreztem, tapasztaltam és tanultam. Nincs sok emlékem, az is csak homályosan dereng. Inkább érzésekre emlékszem, amelyek gyermekkorom tudatlan boldogságával és gondtalan felfedezésével voltak összefüggésben. Mióta felborult a világ, kapcsolódni próbálok ezekhez az érzésekhez, próbálom életre kelteni, segítségül hívni őket. A minap viszont eszembe jutott egy (félig) kihagyott lehetőség is. Felnőtt szemmel nézve a történetre: fáj. Úgy érzem, elkéstem.